Hároméves a blog, amit egy időszerű lépéssel ünneplek meg: a blog kilép a komfortzónából és a blog.hu-platform mellé parkolóbérletet vált a közösségi médiában is.
Hadd kezdjem egy hatalmas köszönettel, mert mert ez biza' nem jött össze csak úgy magától. Hálás vagyok, ilyenkor mosolyodom el igazán a pillanaton, amikor visszagondolok 2015. november 22-ére. Aznap 23:55-kor, az ágyon ülve, egy kölcsön-laptoppal az ölemben lett egy blogom:
Ezt, a friss bloggereket üdvözlő automatikus vázlatposztot azóta is őrzöm. Gondoltam, jó érzés lesz majd visszapörgetni sok poszttal később. Igazam lett.
Sokszor leírtam már, de úgy teszek, mintha az első alkalom lenne: szeretek blogolni. Talán önzésnek hangzik, de az első pillanattól kezdve az volt az első számú szempont, hogy élvezzem, mert csak akkor tudom magamhoz mérten a legjobban csinálni. Így születnek a legjobb posztok, amiket aztán remélhetőleg számotokra is annyira élvezet olvasni, mint amennyire én élvezem összerakni őket. És időnként mindig akad valami apró siker, ami továbbgörgeti ezt a projektet.
115 poszt, sok-sok Indexes megjelenés, lassan negyedmilliót karcoló lapletöltés, 16 követő (nektek külön pacsi), több száz komment. Na és az e-mailek:
"Kedves Szerkesztőség!"..."Kedves Carantén!"..."Tisztelt Újságíró!"..."Kedves kolléga!"..."Sziasztok Kedves Szerkesztők :)"
Ha netán valamelyikőtöknek ismerős a fenti mondatok egyike, nem véletlen: Ti írtátok őket.
Ilyen kedves megszólítások vannak az e-mailekben, amiket időről időre tőletek kapok. Nem is hiszitek, mennyire jól esik ezeket olvasni. Még el is pirulok tőlük, mert nem vagyok újságíró, a szerkesztőség pedig mindössze egy főből áll. Iszonyatosan feltöltenek ezek az inputok, hatalmas pluszt adnak ahhoz, hogy legközelebb még jobban igyekezzem. És arra is ösztönöz, hogy új dolgokba is belevágjak. Például abba, hogy mostantól ne csak egy blogot, hanem egy Facebook-oldalt is menedzseljek.
Szükségét is éreztem már, két okból. Egyrészt azért, mert ez a három-négy-öt poszt, ami havonta beélesedik, lássuk be, nem sok, pedig van velük munkám. A Facebook-oldalon ennél biztosan sűrűbben fogunk találkozni: több mindenbe, velem történt dolgokba, készülő posztokba is be foglak titeket avatni. Plusz rengeteg ötletem, kérdésem, gondolatom van, amit sajnálnék elvetni, viszont mégsem akkora sztori, hogy megérjen egy külön bejegyzést. Ez a rövid, laza, magazinszerű formátum jobban meg fogja állni a helyét a közösségi médiában, ahol ráadásul kényelmesebben is elbeszélgethetünk ezekről, és megismerhetjük egymást. Kíváncsi vagyok rátok.
Ha ez a blog a gyerekem lenne, valszeg már óvodába járna, mindenesetre a tisztasági csomagról azért gondoskodtam. Az asztali nézet fejlécéről letéptem a karbonfóliát, és most, hogy már a rajzolás is jobban megy egy fokkal, mint három évvel ezelőtt, a szülinap alkalmából az ideiglenesből véglegessé avanzsált logót, a vészvillogó-logóba zsúfolt visszajelző ikont is újraszabtam csöppet, hogy kicsit frissebb, komolyabb, szebb arccal menjünk neki a következő éveknek.
Nem nagy szám, de nekem így néz ki egy autós blog. Saját stílusban, változó sűrűséggel, hatalmas szeretettel. Egy apró, virtuális garázs, benne egy futószalaggal az aktualitásoknak, a fal mentén pedig egy satupaddal a szerelős, műszaki témájú posztoknak. A padlóra egy rajtrács van felfestve, ahol a motorsporttal kapcsolatos bejegyzések sorakoznak fel, a sarokban pedig egy kesztyűtartó hever az érdekességeknek, különlegességeknek, ínyencségeknek.
És ahol szívesen látok mindenkit, aki osztozik velem ebben a szenvedélyben. A rutinos, veterán terítős sofőrtől kezdve a Nissan GT-R-ről álmodó, jogsi nélküli tinédzserig.
Úgyhogy parancsoljatok: most már tartozik a garázshoz egy Facebook-oldal is, ami ideális, végtelen férőhelyes parkoló lesz. Gyertek, ne szégyenlősködjetek, parkoljatok le, köszönjetek be (visszaköszönök), legyünk minél többen. Legalább olyan kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből, mint három évvel ezelőtt ilyenkor.
