Ami a Mercedesnek öröm, a Ferrarinak bánat, a semleges szurkolóknak meg egy ordas nagy pofon. Egy versenyre az F1-szezon harmadától megnyilvánult: míg a harc a középmezőnyben tovább élesedett, a topcsapatok gyakorlatilag ugyanonnan folytatják idén, ahol abbahagyták tavaly.

'Cos the Japanese had already been competing sideways way before Formula Drift came up the idea.

Drifting is a stylish form for moving forward. It goes hand-in-hand with eargasmic engine sound which gives you goosebumps, and tasteful, fragnant, thick tyre-smoke. And brings much fun. If you might want something to "blame" for that (in a good way), do it with Japan's geography in the first place. Approximately 3/4 part of the country is highlands and mountains, hence there are much steep, narrow, curvy roads separated from the abyss with a plain metal barrier. It was only a matter of time for the local to push the art of countersteering and turning with the right pedal to the limits.

The first amateur drifting contests were held just for fun and self-entertaining, but they made their way by time: the preparations for a professional, competitive environment started in 1999. Later the madness started spreading outside Japan. The rest - as they say - is history.

Mert a felkelő nap országában már akkor versenyszerűen kilinccsel vették a kanyarokat, amikor a Formula Drift még csak kósza gondolat se volt.

A driftelés a haladás látványos változata, ami libabőröztetően gusztusos motorhanggal és illatosan tömény gumifüsttel jár. Valamint sok mókával. És ezért csak Japán földrajza vonható felelősségre. Az ország háromnegyede hegyvidék, az úthálózat pedig ebből kifolyólag szép számmal bővelkedik a meredek, szűk szerpentinekben, amiket nem ritkán egy lemezkorlát választ el a szakadéktól. Csak idő kérdése volt, mikor kezdik el a helyiek a gázzal kanyarodás és az ellenkormányzás művészetét egyre kintebb tologatni.

A főként egymás szórakoztatására rendezett amatőr versenyek pedig utat törtek maguknak: 1999-ben elindult a szervezkedés, ami profi versenykörülményeket biztosított a driftetek számára. Az őrület pedig idővel túlburjánzott Japánon. A többi pedig már tényleg történelem.

Kilencéves korom óta követem az F1-et. Hol kisebb, hol nagyobb figyelemmel, de folyamatosan követem a száguldó cirkusz történéseit a 2002-es ausztrál nagydíj óta. Mint kiderült, jó futamot választottam kezdésnek: a 22 éves Kimi Raikkönen első szezonját töltötte a McLarennél, Felipe Massa bemutatkozott a Saubernél, Ralf Schumacher hatalmasat repült az egyes kanyarban, és a mai napig előttem van, ahogy Mika Salo eldobja a Toyotát az utolsó előtti körben, Mark Webber pedig majd kiugrik a Minardiból, úgy örül az ötödik helyének.

Egy régi korszak utolsó fázisa volt: a dohánytermékeket hirdető motorborítások alatt V10-es szívómotorok ordítottak az utolsó szezonban, amikor még csak az első hat helyezett kapott pontot a 22 fős mezőnyből. Addigra pedig már megszokássá vált az a kép, hogy a piros autó vezeti a sort, jóval leszakítva a többieket maga mögött.

Sok dolgot alkotott meg az emberiség a történelem során tudatosság nélkül, a véletlenek következtében. A mai poszt is egy ilyen dologról fog szólni. Kezdve egy francia arisztokratával, aki egy tereprali verseny során eltévedt a Szaharában. Majd miután élve kijutott, többedmagával tért vissza oda, és közben megalkotta a tereprali-versenyzés csimborasszóját. 40 éve indult útjára az első Dakar-rali.

Lewis Hamilton és a Mercedes legalább annyira nyerte meg az idei vébét, mint amennyire Sebastian Vettel és a Ferrari elvesztette azt. Persze ezzel nem Hamilton idei teljesítményét akarom lehúzni, hiszen az egész évet nagytotál-plánban nézve a legjobb volt, még ha az első harmadában Vettel és a Ferrari állt nyerésre, de a nem ledolgozhatatlan, 40 pontos hátrányát a szezon utolsó harmadában csak megduplázta. Kettősségekkel volt tele a szezon, mind a két bajnokesélyes csapat húzott zseniálisat és követett el hibákat egyaránt, ám amíg a Mercedes amit csak tudott, nagy százalékban hozta is, addig a Ferrarinál Monza, de talán már Hockenheim óta elszakadt valami.

Nem titkolom, jó arcnak tartom Robert Kubicát. Pontosan ugyanazért kedvelem, mint Michelisz Norbertet: piszok gyors és nagyon szerény. Pedig most lenne mire döngetnie a mellét, és joggal.

Elérkezett a vízválasztó a szezon bő kétharmadánál/szűk háromnegyedénél, ami ideális alkalom egy terjedelmes elemzéshez az F1-mentes üres hétvégére, az utolsó hullám előtt. És bár nem telt még le a rendes játékidő Lewis Hamiton és Sebastian Vettel meccse között, amerre csak nézek, csak azt látom/olvasom, hogy mind a sajtó, mind a szurkolók gyakorlatilag már Monza óta hívják a papot, hogy felkenje Vettel szezonját, miközben már hűtik a pezsgőt Hamilton egészségére.

Hova még? Nem értem. Kifejtem azt is, hogy miért gondolom így, de előbb nézzük meg, hogy jött össze ez a 40 pont különbség. Kezdjük Hockenheimnél.

Szeptember van, elmúlt a nyár, mintha csak tegnapelőtt lett volna. Volt benne Le Mans, Pikes Peak, Indy 500, a három legősibb hagyományű verseny tovább írta a történelmét idén is.

És volt Mille Miglia, ami korban vetekszik a fentiekkel, csak az autóverseny-jellege transzformálódott át az évek során. Az egykori ezer mérföldes, Olaszország közútjain végigkanyargó arisztokrata-autóverseny 1977 óta már inkább "csak" népünnepély, de az azt körülvevő hype változatlan. Ahogy az induló autók is jóformán változatlanok, itt tényleg megállt a naptár 1957-nél; pár törpeállam költségvetése összetömörül veteránautók formájában erre az eseményre.

Az Alapjárat stábja pedig volt olyan mázlista, és kiment az idei Mille Migliára, szemlegeltetés után pedig végigkísérte a mezőnyt. Örvendetes a szemnek, hogy a résztvevők egyáltalán nem kímélik a makulátlan Alfákat, Ferrarikat, Maseratikat, Aston Martinokat, BMW-ket, Porschéket, Merciket, pedig ezek az autók már az olajválság idején is minimum tinik voltak.

Jenson Button egy pozitív és jó humorú autóversenyző, aki hosszú karriert tudhat már maga mögött: 17 szezonon, 309 nagydíjon át volt része a Formula 1 nevű taposómalomnak. Aki pedig elég ideje követi a Formula 1-et, ismeri a történetét. Idén megjelent életrajzi könyvében viszont Button most betekintést enged abba, ami ezidáig láthatatlan volt a történet mögött, egyúttal megválaszol rengeteg miértet és hogyant; immáron magyar nyelven is, a Kossuth Kiadó gondozásában.