Ami a Mercedesnek öröm, a Ferrarinak bánat, a semleges szurkolóknak meg egy ordas nagy pofon. Egy versenyre az F1-szezon harmadától megnyilvánult: míg a harc a középmezőnyben tovább élesedett, a topcsapatok gyakorlatilag ugyanonnan folytatják idén, ahol abbahagyták tavaly.

Kilencéves korom óta követem az F1-et. Hol kisebb, hol nagyobb figyelemmel, de folyamatosan követem a száguldó cirkusz történéseit a 2002-es ausztrál nagydíj óta. Mint kiderült, jó futamot választottam kezdésnek: a 22 éves Kimi Raikkönen első szezonját töltötte a McLarennél, Felipe Massa bemutatkozott a Saubernél, Ralf Schumacher hatalmasat repült az egyes kanyarban, és a mai napig előttem van, ahogy Mika Salo eldobja a Toyotát az utolsó előtti körben, Mark Webber pedig majd kiugrik a Minardiból, úgy örül az ötödik helyének.

Egy régi korszak utolsó fázisa volt: a dohánytermékeket hirdető motorborítások alatt V10-es szívómotorok ordítottak az utolsó szezonban, amikor még csak az első hat helyezett kapott pontot a 22 fős mezőnyből. Addigra pedig már megszokássá vált az a kép, hogy a piros autó vezeti a sort, jóval leszakítva a többieket maga mögött.

Lewis Hamilton és a Mercedes legalább annyira nyerte meg az idei vébét, mint amennyire Sebastian Vettel és a Ferrari elvesztette azt. Persze ezzel nem Hamilton idei teljesítményét akarom lehúzni, hiszen az egész évet nagytotál-plánban nézve a legjobb volt, még ha az első harmadában Vettel és a Ferrari állt nyerésre, de a nem ledolgozhatatlan, 40 pontos hátrányát a szezon utolsó harmadában csak megduplázta. Kettősségekkel volt tele a szezon, mind a két bajnokesélyes csapat húzott zseniálisat és követett el hibákat egyaránt, ám amíg a Mercedes amit csak tudott, nagy százalékban hozta is, addig a Ferrarinál Monza, de talán már Hockenheim óta elszakadt valami.

Nem titkolom, jó arcnak tartom Robert Kubicát. Pontosan ugyanazért kedvelem, mint Michelisz Norbertet: piszok gyors és nagyon szerény. Pedig most lenne mire döngetnie a mellét, és joggal.

Ha valaki imádja a focit, amellett hogy követi a csapata meccseit, akár ki is mehet a meccsekre, megveheti a mezt és legfőképp: kimehet focizni akár amatőr szinten, vagy hobbiból a barátaival, űzheti a sportot. Ha valaki az autóversenyekért van oda, az már nehezebb ügy. Ez olyan műfaj, amit nehezen érez magáénak az ember. Egy ilyen fal dől most le éppen az esport által.

Elérkezett a vízválasztó a szezon bő kétharmadánál/szűk háromnegyedénél, ami ideális alkalom egy terjedelmes elemzéshez az F1-mentes üres hétvégére, az utolsó hullám előtt. És bár nem telt még le a rendes játékidő Lewis Hamiton és Sebastian Vettel meccse között, amerre csak nézek, csak azt látom/olvasom, hogy mind a sajtó, mind a szurkolók gyakorlatilag már Monza óta hívják a papot, hogy felkenje Vettel szezonját, miközben már hűtik a pezsgőt Hamilton egészségére.

Hova még? Nem értem. Kifejtem azt is, hogy miért gondolom így, de előbb nézzük meg, hogy jött össze ez a 40 pont különbség. Kezdjük Hockenheimnél.

Jenson Button egy pozitív és jó humorú autóversenyző, aki hosszú karriert tudhat már maga mögött: 17 szezonon, 309 nagydíjon át volt része a Formula 1 nevű taposómalomnak. Aki pedig elég ideje követi a Formula 1-et, ismeri a történetét. Idén megjelent életrajzi könyvében viszont Button most betekintést enged abba, ami ezidáig láthatatlan volt a történet mögött, egyúttal megválaszol rengeteg miértet és hogyant; immáron magyar nyelven is, a Kossuth Kiadó gondozásában.

Na nem a Barca kezdő alakzata, hanem a futamgyőzelmek aránya a három F1-topcsapat között. Majdnem féltávnál az idei Formula 1 szezonban azt kell mondjam, hat éve nem volt ilyen élvezetes, kibalanszolt a bajnokság. A vébécímre ettől még reálisan csak Lewis Hamiltonnak és Sebastian Vettelnek van esélye. Hasonló a helyzet, mint 2000-ben volt: Schumacher vagy Häkkinen lesz előbb háromszoros világbajnok? Az idei tét viszont egy ötödik vébécím. Szubjektív konklúzió-szösszenetek az élről.

Mit ne mondjak, nehéz döntés volt, de végül csak sikerült leszanálni. És minden bizonnyal jól, mert nincs hiányérzetem amiatt, hogy valami igazságtalanul kimaradt volna, vagy épp méltatlanul maradt volna benn. Dilemmámat viszont élesen reprezentálja az a kulisszatitok, hogy ez a poszt a mai megjelenés előtt három héten át volt vázlatban. De végül itt van: görgetős a hat kedvenc versenyautómról.

Tavaly októberben még csak mosolyogni lehetett azon, amikor Nico Rosberg célul tűzte ki, hogy ha már a világbajnokság számára elúszott, 2015 utolsó négy futamát afféle privát minivébéként behúzza. Meg is nyerte mind a négyet, még láthatóan Hamiltont is zavarta ez a sorozat, pedig sok oka nem volt rá, már világbajnok volt. Nem volt rossz, aztán majd jövőre is játszd be ugyanezt, Nico.

Bejátszotta: az első négyből négy győzelem, Barcelonáig 100%-os volt, ott mindkét Merci kiesett az első körben. Mégis az volt Hamilton addigi legjobb versenye, mert a szezonban először nem nőtt a hátránya Rosberggel szemben.