Ha valaki imádja a focit, amellett hogy követi a csapata meccseit, akár ki is mehet a meccsekre, megveheti a mezt és legfőképp: kimehet focizni akár amatőr szinten, vagy hobbiból a barátaival, űzheti a sportot. Ha valaki az autóversenyekért van oda, az már nehezebb ügy. Ez olyan műfaj, amit nehezen érez magáénak az ember. Egy ilyen fal dől most le éppen az esport által.
Csalódottan meredtem végig tegnap este a túraautó-vébé szezonzáró katari futamait a telefonom kijelzőjén. Méltatlan lett a vége, Thed Björknek erőlködnie sem kellett, szinte csak utazott a Volvóban, úgy lett világbajnok Michelisz Norbi előtt. Akárhogy is, összességében ez az eredmény minden, csak nem csalódást keltő.
Hiszen mi is van Michelisz Norbi tegnap megszerzett ezüstje mögött? Tonnányi pontlevonás, lökdösődés és idegtépő balszerencse, na meg egy lézerpontossággal a legrosszabbkor érkező fékhiba - mintha csak rendelésre jött volna. Ergo minden olyan, amiről nem tehetett, és ez a legszomorúbb és a legbosszantóbb.
Mégis, egy ilyen szezon után Norbinak az utolsó hétvégéig esélye volt rá, hogy övé legyen a vébé, ráadásul nem is matematikai; valós, nagyon is látótávolságban lévő, amit egy hihetetlenül megfeszített ponttermelés előzött meg. Ezért volt igazán fájdalmas látni, hogy nem is az ember, hanem a technika miatt úszik el az egész, nyitva ezzel egy végtelenedik "mi lett volna, ha..." kérdést. Holott ez az eredmény már így is hatalmas öröm, nagybetűs Sporttörténelem.
Kedves Norbi, amit tegnap nyertél, nem ezüst, hanem inkább fehérarany, én legalábbis így tekintek rá. Őszintén és baromira, kurvára GRATULÁLOK neked.