Ahogy a fotómanipuláció elterjedése megszaporította az állítólagos UFO-észlelések számát, úgy a közösségi média a videómegosztókkal karöltve pedig megszaporította többek közt a pajtaszökevény autókról szóló, több évtizedes homályból újra előtörő történeteket és zseniális műkincs találatokat. Szlengesítve, az ilyen barn findok igazából a veteránautó kedvelők unboxing-jai. A történet haladtával aztán legtöbbször akad egy-egy vakfolt a frissen talált jármű múltjában a visszanyomozás során, amit a képzeletnek kell tetszőlegesen pótolnia. Na, Alberto és az ő Ford Capri-ja pont nem ilyenek; ők pont a szabályt erősítik, mert mindkettőjük élete szépen dokumentált addig a pillanatig, míg ők ketten nem találkoztak.
De Alberto Panadero Palacios már azelőtt, gyerekként is az autók krémjével barátkozott. Autószerelő végzettségű édesapjának Fiat-Lancia kereskedése volt Spanyolországban, ahol az előbbi két márkán kívül Ferrarik, Porschék, BMW-k is megfordultak. Ez a korai erős alap egy életre szóló ragaszkodást alapozott meg benne az autók iránt.
Mégis, Alberto felnőve a médiában helyezkedett el. Operatőrként körbeutazta a világot, egzotikus helyektől kezdve a véres konfliktusokkal tűzdelt színterekig. Viszont ebben a munkában sem kerülték el teljesen az autós témák. Spanyol tévésként elsők között forgatott például a Ferrari és a Lamborghini gyáraiban, és részt vett pár őrült projektben is, mint amikor a stábbal egy Eurofighter vadászbombázót és egy Audi R8-ast engedett össze egy gyorsulásra az Albacete-i lágibázis kifutópályáján. Sőt, még a Petrolicious-nek is készített anyagot. Majd ez ideig Németországban is élt - azon belül is egy Volkswagen Campervan-ben, hogy közel legyen a leendő feleségéhez, akit a tanulmányai az országba szólítottak.
Enyhe erejű októberi nap sütötte meg a Capri mattfekete motorháztetejét, amikor először szabad levegőre gurult a kölni gyárban, 1969-ben. Egy Svájcba költöző spanyol úriember vásárolta meg a vadonatúj autót napi használósnak, plusz néha a nyári, 1600 kilométeres oda-vissza hazautakra Spanyolországba. Üresen, urasan teltek a Capri első évei, míg a tulaj a fiának adta az autót, miután az teljesítette a kötelező sorkatonai szolgálatát a nyolcvanas évek elején. Persze a Capri egy csapásra versenyautó lett a fiú képzeletében, rövid időn belül két hengerfejtömítést átégetett az üvegeléstől, ezt pedig nem nézte jó szemmel a papa. Úgyhogy inkább jómodorra tanította az ifjú hombrét. A Caprit visszavette, a fiúnak pedig vett egy kocka Seat Pandát. Elég furcsa módja ez a büntetésnek, mit ne mondjak...
De igazából jól tette. A Capri kimenekülve a bohém boyracer karmaiból ismét nyugalomba, egy csöndes farmra került, majd lassacskán feledésbe merült. Meg porba.
Alberto tehát soha nem szakadt el az autóktól igazán, 2014 óta hobbija az öreg autók felújítása, na meg a saját járműpark karbantartása: 8 autó, 1 motor, közöttük egy Ford F350, na és egy Land Rover Series 1 - az elég valószínű ugyanis, hogy Alberto nem hivatalosan a világ legnagyobb Land Rover rajongója.
Szóval Alberto épp új projekt után nézett, amikor egyszer csak kapott egy fülest arról, hogy valahol nem messze az egyik tanyán bújkál egy első szériás kis Ford Capri. Csak egy hengerfej-tömítés kell neki. Mondjuk úgy, sokat nem kellett könyörögni Albertónak.
"Na jó, ezt muszáj megszereznem."
- hangzottak el Alberto első néma szavai, amikor meglátta a 36 éves por alatt lévő autót az ominózus pajtában. Persze több kellett egy hengerfej-tömítésnél azután, hogy a beállt fékei miatt egy traktorral húzták ki a pajtából, de a déli klímának köszönhetően a Capri még bőven olyan állapotban volt, hogy megérdemelje a törődést.
Az üzlet tehát megköttetett, Alberto pedig az összes feláldozható kapacitását a Caprira helyezte. Kezdve természetesen egy hengerfej-tömítés cserével, folytatva a Madridban átalakított Ford Scorpio szelepekkel, egy vadonatúj generátorral és az egyedi kipufogórendszerrel, párhuzamosan a kasztni, a beltér, a fékek és a hátsó híd totális újjáépítésével. Habár nincs már meg a szűzies, szoborszerű, érintetlen patinája, így is nagyon közel van a gyári állapothoz - ideértve a mattfekete géptetőt, és a piros bőr belsőt; egyik sem óvatos tuning, már '69-ben is mind rajta voltak. Az alcantara műszerfal-borítás viszont csak annak tűnik; valójában az Alberto saját munkája. Mivel az autó Kölnben készült, így nem egy soros brit Kent-blokk, hanem a Taunus 1,7 literes V4-ese került bele.
Persze nem könnyítette Alberto dolgát, hogy az autóhoz szörnyen nehéz rendes alkatrészt találni, a Capri kultautósága ellenére sem. Ennek ellenére, plusz a totális fókusznak hála az ilyen projektekhez képest iszonyú hamar, mindössze öt hónap alatt összeállt az autó. Hozzátartozik, hogy Albertót nem ritkán napi 16 órán át az autó mellett volt érdemes keresni, mivel csak a legvégső esetben engedte ki a munkát a saját kezei közül. A végeredményre rápillantva azonban egyértelműen megérte a belefektetett munkát.
Igazából jobban is áll neki ez a tökéletlen, kicsit kikopott, elhasznált, ám műszakilag patent állapot, van elég tartósított, cérnakesztyűben fogdosott szobor elég. Ez a Capri legalább időnként megmozgatja a porcikáit, amíg kigurul a környékbeli találkozókra. A jövő pedig valószínűleg egy új tulajdonost tartogat neki, ugyanis a Capri Alberto tervei szerint eladósorba kerül majd a következő projekt finanszírozásához. Ha fele ilyen vagány lesz az utód, már akkor is megér majd egy bemutatást.
Húzódj le Facebookra!
